A továbbképzésünk utolsó óráját tegnapelőttre halasztották, így a nagy melegben, fejben még nem bemelegedve vettem részt az órán. Szóba került, hogy milyen nagy problémát jelenthet a gyerekeknek a félelmeik kezelése. Sok módszer felmerült amikkel segíthetünk nekik pl.: világítsunk zseblámpával, ezzel ellenőrizve, hogy nincs semmi a sötétben, amitől félni kéne. Valaki azt javasolta, hogy támasszák a gyerekek a hátukat a falhoz, ez biztonságot ad nekik, könnyebben elalszanak. Mind jó ötlet, de végig az motoszkált a fejemben, hogy amikor én voltam kicsi, és féltem, mert bizony előfordult, hogy féltem, mit csináltam. Szóltam Anyunak, vagy Apunak, akik odajöttek hozzám és együtt imádkoztunk, hogy tudjak megnyugodni és aludjak békésen. Ezután mindig "jobb lett". Mekkora biztonságot ad egy kisgyereknek (is), hogy az Isten, aki a világot teremtette, aki a szüleit, és őt magát teremtette, vigyáz rá! Nem kell ennél jobb praktika.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése