"Ha megmaradtok énbennem, és beszédeim megmaradnak tibennetek, akkor bármit akartok, kérjétek, és megadatik nektek."

2013. július 29., hétfő

Míg el nem felejtem...

Tegnap a szomszédunk megemlítette, hogy hamarosan nem is fogunk emlékezni az első babás hetek nehézségeire. Amennyiben tényleg így lenne, gondoltam, hogy írok egy rövid mementót magamnak emlékeztetőül és a többi, hozzám hasonlóan alapvetően derűlátó kismamának.

A kisbabákról minden információs könyv, füzetke azt írja, hogy rengeteget alszanak, esznek, miután ráéreztek az ízére (mármint az evésnek) és sírnak is kicsit. Én naivan elhittem, hogy ez tényleg így van. Felkészültem arra a szülés előtt, hogy esetlegesen rosszul leszek sokáig, de arra nem (és lehet, hogy nem is lehet), hogy lesz egy csodás kisbabám, aki olyan hangosan tud sírni, hogy még a kutyák is kevesebbet ugatnak, hogy ne legyen akkora zaj :) Tudtam én, hogy a pozitív változásokat is krízisként éli meg egy család, amivel meg kell küzdeni, de nem gondoltam, hogy ez nekünk meg fog kottyanni. Tudtam, hogy kevés szabadidőm lesz, de azt nem, hogy a sok - sok éves utazó tanári rapid ebédek most hozzák meg jótékony hatásukat, hiszen képes vagyok röpke háromnegyed óra alatt ebédelni és elmosogatni a napi mosatlant, plusz egyéb szükségleteim elintézni. Nem gondoltam komolyan, hogy annak a gyermeknek, aki utolsó magzati hónapját szinte végig a szabad levegőn tölti anyukája pocakjában a rekord kinti nézelődése 13 perc lesz három hetesen. Szóval az első hetekben egy újdonsült anyukának tényleg nincs ideje semmire és előfordulhat, hogy olyan gyermeket kap ajándékba, aki kicsit többet sír az előre elképzelt adagnál és hiába semmi baja, mégis csak sír és sír... 
Azt nem tudtam, hogy mekkora öröm lesz elnézni a kis szuszogó gombócot, együtt mosolyogni vele, beszélgetni az élet nagy dolgairól, nézelődni és vele együtt felfedezni a részleteket, új szemmel látni mindent, hiszen neki még minden "első". Pl.: Első babakocsis sétánk alkalmával édesapja így szólt: "Na, Nelli, most mész el életed első lókakija mellett." Szóval fárasztó történelmi pillanatokat élünk meg mostanában:) És igen, közben észreveszem ám, hogy már milyen ügyesen tartja a fejét, hogy értelem van a kis szemeiben, hogy a síráson kívül más hangocskákat is kiad, hogy el tud fordulni oldalra és megemeli a buksiját hason fekve, hogy képes a helyváltoztatásra, meglepő gyorsasággal és irányokban :)

Mert veled harczi seregen is átfutok, Az én Istenemmel kőfalon is átugrom.  (II. Sámuel 22:30) - Ez jutott eszembe ma délután, mikor a kis szuszogót figyeltem. Mindig úgy gondoltam erre az igére, hogy ez a falátugrás az ugrónak nem jelent nehézséget. Ma rájöttem, hogy de jelent, és ez nem baj, akkor is át lehet ugrani, csak épp bele kell adni apait - anyait. Egyszer Gyuri prédikált arról, hogy Isten ad az életünkbe hegyeket, néha megengedi, hogy ezeket kikerüljük, néha meg kell másznunk őket. Azt hiszem, hogy eddig is másztam dombokat, de a gyereknevelés hegy lesz, legalábbis innen nézve. Az érdekes az, hogy nem tudjuk milyen magas és azt sem, hogy éppen hol tartunk a mászásban, csak mászunk és néha pihenhetünk hosszabbat - rövidebbet egy - egy padon. A lényeg, hogy mindig maradjon energiánk, mert nem tudjuk, hogy meddig lesz rá szükség. Szóval, minden adandó alkalommal újra kell tölteni a hátizsákot elemózsiával és inni kell a kútból! Ezt tanultam ma a délutáni szoptatás után :)

2013. július 23., kedd

címszavakban

május óta először a múlt héten jött rám a szandálom :), a gyűrűm még mindig nem jó :(, az újszülöttek nem csak esznek és alszanak, hanem sírnak is (legalábbis Nelli), alvás délelőttönként, esti sírások, finomságok barátoktól, kertbe szoktatás, állandó pihenési inger, Nelli mindig enne és ha jóllakott, olyan, mint egy jópofa részeg, ebéd közbeni Csillagkapu nézés helyett élő adás a hálószobából, honvágy, pénteki randi - milyen értékes egy kettesben töltött rövid séta vagy egy nyugodt ebéd :), pelenka hegyek, Derékék jófejek, fáradtság és öröm + úszómentős film, nincs útban a nagy pocakom mosogatásnál - nem kell nyújtózkodni, első kis sétánk ötösben

már két hete lakok itt kint

2013. július 11., csütörtök

Nelli születésének története

Pár hete az egyik kedves unokatestvéremmel beszéltem telefonon, aki megnyugtató üzenetet tartogatott számomra: "Az Úr rendben kihozza a gyermeket az anyaméhből" és ad bölcsességet az orvosoknak, hogy mikor, mit tegyenek. Utólag szemlélve az eseményeket, valóban így történt minden...

Kedvenc doktor nénink anno július másodikát jelölte ki várható születési dátumként, de amikor az azt megelőző pénteken találkoztunk, nem sok reményt fűzött a másodikai érkezéshez. Őszintén szólva én sem, de azért lelkesen vagdostam a centit, míg másodikán hajnali fél hatkor elfolyt a magzatvíz. Csak annyit mondtam Zsoltinak: "Na, mehetünk." Ő pedig: "Hova?" aztán szépen lassan elkészülődtünk, telefonáltunk, hogy a doktor néni jöjjön haza Szegedről, reggeliztünk és el is indultunk. Ebből a szakaszból a legérdekesebb Derék kutyánk reakciója volt. Egy pillanatra sem hagyott egyedül. Hiába nem jöhet be a szobába, akkor mondhattam bármit bejött, lefeküdt mellém és csak nézett. Nagyon kedves volt, érezte, hogy valami történik itt, pedig hol voltunk még akkor a történésektől...Beértünk a kórházba, megvizsgáltak, tudományos bizonyítékot nyert, hogy nem csak az előző esti nagy adag dinnye ártott meg, kaptam egy csinos kis ágyat, Zsolti egy zöld köpenyt, és a következő kb. 5 órát vígan töltöttük el a vajúdóban. Aztán kaptam oxitocint, hogy ne legyek olyan víg, de kevéssé hatott rám a szer. Gyorsította a folyamatot, de elég lassú ütemben. Mindenesetre a doktor nénink és a szülésznő is, látva, hogy azért történik valami, türelmesen vártak. És csak vártunk - vártunk, számomra kellemetlenebb lett a várakozás, de állítólag nem eléggé kellemetlen, végül csak átsétálhattunk a szülőszobára, ahol valamilyen csoda folytán felgyorsultak az események éppen annyira, hogy további segítséget kaphattunk ahhoz, hogy ne szenvedjünk három napon keresztül. Mert eddigre már úgy szenvedtem, "ahogy egy szülő nőnek kell". Ekkor sietett a segítségünkre egy remek! aneszteziológus, akitől sétáló EDA-t kaptam, azért döntöttünk emellett közösen, mert a méhet lazító hatását szerettük volna kihasználni, nem annyira a fájdalomcsillapító részt, hozzáteszem, hálás vagyok érte, hogy a terápia mindkét része hatásos volt :) Innentől kezdve újabb várakozás következett, de tudtam pihenni is, ami már rám fért, hiszen eddigre leszállt az este. Valóban nyertünk pár órát, de valami miatt még így sem akart Nelli baba "kipottyanni", ezért kaptam még egy adag gyógyszert, de annak már nem volt olyan mámorító hatása. Borzasztóan elfáradtam addigra és ezen a ponton, azt hiszem senki sem értette, hogy miért akadtunk el.Megint kaptunk időt, hogy valami pozitív változás történjen, de nem nagyon történt.. Ebből én már nem sokat érzékeltem, csak magunkra figyeltem, amennyire tudtam, így azt sem észleltem, hogy idő közben felkészült a műtő a császármetszésre, egy egészen nagy team gyűlt körém, hogy induljunk a műtőbe. Zsolti mondta, hogy már mindent eltoltak az útból, hogy csak ki kelljen gurítani, amikor a főorvos még egyszer megvizsgált, majd határozottan felkiáltott, hogy "Szülünk" - talán én voltam a legjobban meglepve, mivel egy állandóan feszítő érzésen kívül amit már addig is hosszú ideje éreztem, mást nem tapasztaltam, pedig egy szüléshez elvileg kellenének tolófájások is, hát, ez a mi életünkből eddig kimaradt... Mindenesetre a határozott főorvos bácsi utasításainak engedelmeskedve bőszen toltam, mikor mondta és három nyomásból megszületett Nelli baba. Csak annyit hallottam, hogy Zsolti ujjong, hogy kint van, aztán Nelli sírását. Már akkor is szép volt és jól volt, ami még fontosabb. Rögtön megkaptam, kicsit pihent rajtam, aztán kezelésbe vették és nagyon hamar vissza is adták Zsoltinak. Nem éreztem nagy örömmámort, mint ahogy a filmekben látni, "csak" végtelenül megkönnyebbültem, hogy megszületett és nagyon hálás voltam, hogy egészséges annak ellenére, hogy az egész procedúra 18 órát vett igénybe. A méhlepény megszülése már rosszabb élmény volt, ekkor már volt időm felmérni ésszel a dolgokat és kicsit megijesztett, hogy hirtelen milyen sok vért vesztettem, de ezt is remekül kezelték az orvosok és hamar helyrehoztak. Ezután már csak a jól megérdemelt pihenés következett, életünkben először, hármasban. Nelli ügyesen szopizott, Zsolti és én pedig olyan boldogok és fáradtak voltunk, mint még soha!

Fantasztikus élményként gondolok vissza július másodikára - harmadikára. Nagyon hálás vagyok a jó Istennek, hogy ezekkel a segítő emberekkel vett körül. A szülésznőnk és doktornőnk türelme nélkül már délután megcsászároztak volna. Hálás vagyok, hogy az aneszteziológus, akit korábban nem ismerünk ennyire jó szakember volt és gyorsan, jól dolgozott. Hálás vagyok a végén betoppanó határozott, éles szemű főorvosért is, aki nélkül Nelli lehet, hogy nem tudott volna természetes úton megszületni. És a leghálásabb Zsoltiért vagyok, aki mindig pont úgy, és annyit segített amennyire szükségem volt. Végig mellettem volt, nélküle nem ment volna! Ez az élmény nagyon megerősített az iránta érzett szerelemben! Annak ellenére, hogy mindez egy nehéz szülésnek számít, én mégis hatalmas csodaként éltem meg és talán mindenki aki ott volt, mert nem nagyon értik, hogy végül hogy sikerült mindez, de Isten ebben a helyzetben is velünk volt és megáldott minket!

2013. július 6., szombat

KÖZHÍRRÉ TÉTETIK,

hogy Kormányi Nelli 2013. július 3-án, 00:30 perckor meglátta a holdvilágot. 3505 grammal, 58 centivel született. Részletek később, de addig is itt egy kép erről a gyönyörű lányzóról:


2013. július 1., hétfő

Ilyen volt - ilyen lett

Ahhoz, hogy Nelli baba beférjen kis házikónkba, kellett némi változtatást végrehajtanunk rajta. Egy akkorka kis zugot sikerült kialakítanunk, amiben éppen el fog férni egy kisbaba. Ennek jól sikerült lépéseit illusztrálnám pár képpel és azzal a nem kis büszkeséggel, hogy mindezt Zsolti csinálta, és időben kész is lett vele! 
régi erkélykénk
a csempe felszedése közben
épül a fal
lentről
én is megpróbáltam - nem nagyon ment ;)
ablakkeret készítés
festés odakint
a bontás
festés odabent
kész a kuckó - be lehet költözni :)