"Ha megmaradtok énbennem, és beszédeim megmaradnak tibennetek, akkor bármit akartok, kérjétek, és megadatik nektek."

2017. február 9., csütörtök

ajándék a Lydiából

Tegnap kezembe került a Lydia magazin, ebben sok értékes, tanulságos történet olvasható, amik mai keresztény nők valódi történetei. Igazán inspiráló, ajánlom szeretettel! Itt olvastam Emiliről, aki kiskamaszként lett nagyon beteg és bő egy hónap alatt bele is halt a betegségébe (http://prayforemi.blogspot.hu/ ). Nem nagyon bírok ilyen történeteket olvasni, mert felkavarnak, de ezzel kivételt tettem és nem bántam meg. Két gondolat ragadott meg és fűzte bennem tovább Isten: 

- Sokan azt gondolják, hogy a keresztények már tökéletesek, hiszen a tökéletes Istenhez tartoznak. Sajnos, nem így van. Ahogy teljesen normális jelenség, hogy a keresztény emberek között is, ha már kettő együtt van, alakulnak ki konfliktusok, úgy az is teljesen természetes, ha félnek. Annak ellenére, hogy a Bibliában sokszor olvashatjuk: Ne félj! Mégis félünk. Talán én kevesebbszer, mint mások, de talán csak azért, mert még kevesebbet éltem, mint mások, ki tudja... De időről időre engem is meglátogat a félelem pl. ha új, addig még ismeretlen helyzetbe kerülök, de máskor is. És nem baj, hogy így van ez. Azért van így, mert ember vagyok, természetes, hogy az ember fél. De az már nem, hogy a félelem le is győzi őt! Ezt már nem hagyhatjuk, hiszen olyan sok ígéretet kaptunk, hogy "nem a félelemnek lelkét kaptátok" (Ézsaiás 40:29) vagy "erőt kaptok, mikor eljön hozzátok a Szentlélek" (Ap.csel 1:8). A félelmeink között is ott van mellettünk Istenünk, aki minden felett úr, ezért nem kell félnünk, átadhatjuk neki. Cipeli ő helyettünk! Adott helyzetben ez elég nehéz pszichikai harc, de ha megvívjuk félelem nélkül gyalogolhatunk át életünk zűrös helyzetein is! Ezt megértve pedig segíthetünk másoknak is ebben a harcban. 

- "Isten ajándéka a gyermek, az anyaméh gyümölcse jutalom." (Zsoltárok 127.) Talán sikerül egyre jobban megértenem ezt az igeverset. Eddig úgy gondoltam rá, hogy Istentől kapom ajándékba a gyermekeimet úgy 18-20 évre, aztán kiröppennek és ők kapnak ajándékot idővel. Kezdem érteni, hogy a dolog nem ilyen egyszerű, hiszen már a magzat is teljesen különálló ember, ezt bizonyítják a várandósok korai panaszai is. Egy önálló ember fejlődik, saját igényekkel. Akkor mi az ajándék, ha a gyermek nem az "enyém"? A vele töltött idő. Annak megélt pillanatait, emlékeit senki nem veheti el. Ha még a 18-20 év letelte előtt el kell engedni a gyermeket, a vele töltött idő örök ajándék, amit nem kér vissza tőlünk Isten, örökbe adta. Hát nem kulcsfontosságú, hogy bölcsen töltsük azt a keveset, amit kaptunk?