Tegnap a szomszédunk megemlítette, hogy hamarosan nem is fogunk emlékezni az első babás hetek nehézségeire. Amennyiben tényleg így lenne, gondoltam, hogy írok egy rövid mementót magamnak emlékeztetőül és a többi, hozzám hasonlóan alapvetően derűlátó kismamának.
A kisbabákról minden információs könyv, füzetke azt írja, hogy rengeteget alszanak, esznek, miután ráéreztek az ízére (mármint az evésnek) és sírnak is kicsit. Én naivan elhittem, hogy ez tényleg így van. Felkészültem arra a szülés előtt, hogy esetlegesen rosszul leszek sokáig, de arra nem (és lehet, hogy nem is lehet), hogy lesz egy csodás kisbabám, aki olyan hangosan tud sírni, hogy még a kutyák is kevesebbet ugatnak, hogy ne legyen akkora zaj :) Tudtam én, hogy a pozitív változásokat is krízisként éli meg egy család, amivel meg kell küzdeni, de nem gondoltam, hogy ez nekünk meg fog kottyanni. Tudtam, hogy kevés szabadidőm lesz, de azt nem, hogy a sok - sok éves utazó tanári rapid ebédek most hozzák meg jótékony hatásukat, hiszen képes vagyok röpke háromnegyed óra alatt ebédelni és elmosogatni a napi mosatlant, plusz egyéb szükségleteim elintézni. Nem gondoltam komolyan, hogy annak a gyermeknek, aki utolsó magzati hónapját szinte végig a szabad levegőn tölti anyukája pocakjában a rekord kinti nézelődése 13 perc lesz három hetesen. Szóval az első hetekben egy újdonsült anyukának tényleg nincs ideje semmire és előfordulhat, hogy olyan gyermeket kap ajándékba, aki kicsit többet sír az előre elképzelt adagnál és hiába semmi baja, mégis csak sír és sír...
Azt nem tudtam, hogy mekkora öröm lesz elnézni a kis szuszogó gombócot, együtt mosolyogni vele, beszélgetni az élet nagy dolgairól, nézelődni és vele együtt felfedezni a részleteket, új szemmel látni mindent, hiszen neki még minden "első". Pl.: Első babakocsis sétánk alkalmával édesapja így szólt: "Na, Nelli, most mész el életed első lókakija mellett." Szóval fárasztó történelmi pillanatokat élünk meg mostanában:) És igen, közben észreveszem ám, hogy már milyen ügyesen tartja a fejét, hogy értelem van a kis szemeiben, hogy a síráson kívül más hangocskákat is kiad, hogy el tud fordulni oldalra és megemeli a buksiját hason fekve, hogy képes a helyváltoztatásra, meglepő gyorsasággal és irányokban :)
Mert veled harczi seregen is átfutok, Az én Istenemmel kőfalon is átugrom. (II. Sámuel 22:30) - Ez jutott eszembe ma délután, mikor a kis szuszogót figyeltem. Mindig úgy gondoltam erre az igére, hogy ez a falátugrás az ugrónak nem jelent nehézséget. Ma rájöttem, hogy de jelent, és ez nem baj, akkor is át lehet ugrani, csak épp bele kell adni apait - anyait. Egyszer Gyuri prédikált arról, hogy Isten ad az életünkbe hegyeket, néha megengedi, hogy ezeket kikerüljük, néha meg kell másznunk őket. Azt hiszem, hogy eddig is másztam dombokat, de a gyereknevelés hegy lesz, legalábbis innen nézve. Az érdekes az, hogy nem tudjuk milyen magas és azt sem, hogy éppen hol tartunk a mászásban, csak mászunk és néha pihenhetünk hosszabbat - rövidebbet egy - egy padon. A lényeg, hogy mindig maradjon energiánk, mert nem tudjuk, hogy meddig lesz rá szükség. Szóval, minden adandó alkalommal újra kell tölteni a hátizsákot elemózsiával és inni kell a kútból! Ezt tanultam ma a délutáni szoptatás után :)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése