"Ha megmaradtok énbennem, és beszédeim megmaradnak tibennetek, akkor bármit akartok, kérjétek, és megadatik nektek."

2019. augusztus 17., szombat

A környezet

Van nekünk egy csodás kis kertünk. Nagyon szeretem. Itt tanultam a vizsgákra főiskolás éveim alatt. Itt futottam helyben, mikor a gyerekek mellett nem volt időm elfutni, és most is itt tornázok legszívesebben. Jó sok fa árnyékolja nekünk a napot, a kutyák rezidenciája is elég nagy szeletet leszakít belőle, a téli tüzelőről nem is beszélve. De így is marad egy kis zöld, ahol csodásan lehet játszani. A vendégeinknek mindig azt mondom, hogy nincs itt semmi, mert tényleg nincs homokozó (ez egyébként tényleg hiányzik), se trambulin, se mini vagy maxi játszótér... mégis itt töltjük a napsugaras napjaink nagy részét. 
2018-as akció

És nem unatkoznak a gyerekeink. Néha elfog a vágy, hogy vegyünk csúszdát, meg ezt, meg azt hogy élvezetesebb legyen, de aztán meglátom őket, ahogy élvezettel játszanak a botokkal, sárral, másznak a fára és mindenhova köteleket aggatnak bunkerek építéséhez... és akkor lenyugszom, hogy jó ez így. Maradjon így. 

"..És ha a játék egyszerűbb, nagyobb részt adhatnak hozzá saját magukból. Ez a kevesebb adta szabadság: az odafigyelés, a részvétel, a befogadás szabadsága. Azok a játékszerek, amelyek semmit sem "csinálnak", bármivé változhatnak a játék során." (Payne: Egyszerűbb gyermekkor p.110)

Tehát a kertünkben remekül működik az egyszerűbb környezet elve. Bent a házban már kevésbé. Azt rendezni lesz az igazán nagy kihívás! ;) 


2019. július 29., hétfő

Egyszerűbb gyermekkor kihívás

Kihívás elé állítom magam. Már jó egy éve olvastam Kim John Payne: Egyszerűbb gyermekkor. Hogyan neveljünk nyugodtabb, boldogabb, magabiztosabb gyerekeket? (Kulcslyuk Kiadó, 2013.) című könyvét. Úgy döntöttem, itt az ideje újra olvasni.

Nagyon szeretem ennek a könyvnek a szemléletét, ahogy rávilágít a rohanó, tárgyakban és programokban túlzsúfolt élet veszélyeire. Elhatároztam, hogy a könyvben levő tanácsokat nem csak random, kedvem szerint, hanem tematikusan, szépen sorban kipróbálom, megvalósítom.

Sokat egyszerűsödött a háztartásunk az elmúlt időszakban. Sok ruha, játék, egyéb tárgy talált új gazdára. Igyekszünk kevesebb szemetet is termelni, Bálint emiatt többször mosható pelust visel. Boldogan teszi, hiszen menő autós, traktoros mintákat hord a hátsóján. Mégsem tűzök ki határidőket magunk elé, mert ez az egyik rákfenéje a nagycsaládos életnek. Csinálom, mikor béke van, és belefér. Időről időre megmutatom majd, hogy mire jutottunk és megosztok pár értékes gondolatot a könyvből. Akinek van kedve, tartson velem.


2019. május 2., csütörtök

anyák napja margójára

"Az Úrnak öröksége a fiak, az anyaméh gyümölcse: jutalom." Zsoltárok 127:3 

Újra és újra újabb szelete nyílik ki ennek az igének előttem. Már többször írtam róla. Most, ahogy azon gondolkozom miként kellene a gyerekekhez állni felnőttként, megint kaptam üzenetet ebből a mondatból. 

Közeledik az anyák napja, és ezt jó apropónak találtam arra, hogy leírjam a gondolatot, ami már régóta megfogalmazódott bennem. Sokaknak ez teljesen alapvető, viszont még mindig találkozom olyan emberekkel, akik nem így gondolják, tehát leírom: 
A gyerekek nem azért vannak, hogy minket szórakoztassanak, boldoggá tegyenek, örömöt okozzanak. 
Egy jó kapcsolatban mindez ott van. Örülünk egymásnak és boldognak érezzük magunkat a másik társaságában (többnyire). De nem használhatom arra a gyermeket, hogy elvárom ezeket tőle vagy kikövetelem egy - egy találkozásnál. 

- "Megsimogathatom a hajad?" - kérdezte egy idősebb rokon Nellitől jó pár éve. 
- "Nem" - válaszolta Nelli. 
- "Én akkor is megsimogatom." - és már tette is a szóban forgó hölgy. 
Amikor szóvá tettem, hogy miért kérdezte meg, ha nem fogadta el a választ? Megrökönyödés volt a reakció. Amikor megfogalmaztam, hogy tiszteljük meg a gyermeket azzal, hogy legalább ilyen helyzetekben kijelölheti a határait, teljes értetlenséggel találtam szemben magam. 

Bármennyire is üntyülipüntyüli becézgetni, gyömöszölni való egy gyermek, mégis tisztelnem kell, hogy ő egy másik, egy különálló személy. Nem a meghosszabbított én, nem önmagam kicsi verziója, és nem cirkusz vagy szórakoztató egység. Ez az a határ, amit többek nem éreznek, mert máshogy nevelkedtek stb. ... Fáj, mikor ilyen határtiprást tapasztalok és igyekszem magam nem tenni. A gyermekeimnek pedig igyekszem megtanítani, hogy vannak helyzetek, mikor igenis mondhatnak nemet annak ellenére, hogy gyermekek. Azért írom ezt így, mert alapvetően engedelmességre neveljük őket. Nehéz is egyensúlyba hozni ezt a kétféle tartalmat, de azért mert nehéz, nem adhatom fel, megküzdünk ezzel is. 


Hogy kéne jól csinálni? 
"Isten terve az volt, hogy a gyermekek biztonságos környezetben, a szülők védelmében növekedjenek fel, hogy az emberi méltóságot elismerő, annak tudatában levő felelősségteljes, bizalmat és szeretetet elfogadni és adni tudó felnőttekké váljanak." (részlet a Nyitott Szív program információs füzetéből) 
Szeretném, ha látnánk és elfogadnánk a gyermekek emberi méltóságát is! Vonatkozik ez már a magzati életekre is. 

És hogy jön ide az idézett bibliai ige? 
Az, hogy gyermeket nevelhetünk valami olyan csoda és lehetőség, amit talán nem is értünk teljesen. Én legalábbis nem értem teljesen. "Az Úr öröksége a fiak." Az Ő öröksége, hogy gyermekeket nevelhetek. Rám hagyta, mint értékes kincset az Isten, hogy belekóstolhatok a gyermeknevelésbe és ezáltal megannyi lelket és jellemet formáló helyzetbe. Hm... micsoda örökség! 

2019. április 10., szerda

Irány az iskola!

Januárban még nem gondoltam, hogy tavasszal iskolaválasztás témában fogunk kalandozni. Annyira meg voltam győződve arról, hogy ugyan Nellink iskolaérett, maradjon még egy évet az óvodában önfeledten játszani. Ugyanis csak pár héttel marad le az évvesztességről, szinte biztos, hogy ő lesz a legfiatalabb az osztályában. Merthogy, mégis iskolás lesz szeptembertől. Hogy hogyan jutottunk idáig? Azt szeretném most leírni.

Az óvó nénijeinkre hallgatva láttuk be, hogy egy iskolaérett gyermeknek nincs helye már az oviban. Legalábbis most, a mi helyzetünkben nincs, mert a vegyes csoportunkba csupa kis apróság fog érkezni, akik tutujgatása biztos örömöt okozna a lánykánknak, de egy idő után mégis unalmassá válna ez a helyzet számára. Kellett egy kis idő, míg áthangoltuk a fejünket erre az új nézőpontra, de meggyőzött, hogy az óvó nénik nagy tapasztalattal a hátuk mögött biztattak minket a távozásra. :)) Így született meg az elhatározás az iskolakezdésről. A kérdés már csak az volt, hogy hol kezdjük?

Van Sóskútnak egy jó hírű. remekül felszerelt, az alsó tagozaton (állítólag) remek pedagógusokat felvonultató csodaszép iskolája. Nagy tornaterem, művészeti oktatás, minden, ami kell. De a gyerekek nagy része mégis elmegy a nyolc-, és hatosztályos gimnáziumokba..

Van Biatorbágyon egy jó hírű, kevéssé jól felszerelt, remek, hívő pedagógusokat felvonultató kedves, konténer iskolája.  Az igazgató fogalmazott úgy, hogy "itt nincs semmi". Egyébként nem olyan rossz a helyzet. Belülről egyáltalán nem is látszik az osztálytermen, hogy konténer és nagyon kedvesen,  díszítve van. A tárgyi feltételek valóban meg sem közelítenek egy iskolát, ahogy általában elképzeljük. De ez nem egy átlagos iskola. Itt az igazgató imádsággal kezdte a szülői tájékoztatót és elmondta, hogy melyik ige alapján tűzte ki a célt, hogy mit szeretne elérni a diákokkal nyolcadikra. A tanító nénink hívő, nagyon kedves nő. Ebben az iskolában ott van Isten. Itt az igazgató és a tiszteletes személyes beszélgetésre hívta be a családokat, hogy megismerjük egymást. Hátrányos helyzetből indultunk, mert nem ott lakunk és ráadásul baptisták vagyunk, nem reformátusok. De mikor lélekben készülődtem erre a beszélgetésre, az jutott eszembe, hogy nincs félnivalóm. Nekem protekcióm van a mennyei apukám révén, ráadásul az igazgatónak is ugyanaz a mennyei apukája, mint nekem. Szóval, majd Ő megy előttem és rendezi az utat, ha valóban ott a helyünk. Helyünk, igen, mert itt a családokra számítanak, nem csak a gyermekkel szeretnének foglalkozni.

Azért persze izgultam, főleg, mert a fiúkat is vittük magunkkal erre az ominózus beszélgetésre. Reggel még részt tudtam venni a nyílt óra elején, ahol a "Ne aggodalmaskodjál, nézz Jézusodra fel.." c. dalt énekelte az osztály a vendégeknek, nekünk. Olyan jól esett, hogy még erre is van gondja Istennek, hogy az előző esti lélekerősítő után, még helyben is megerősít. Olyan jó volt így bemenni és úgy kijönni az irodából, hogy megbeszéltük, imádkozni fogunk a felvételért. A héten pedig mehetünk beíratni a kislányt!

El se tudom mondani, hogy milyen sokat jelent nekem az, hogy itt az identitásunk alapja nem lesz kérdés. Mindenkinek természetes lesz Isten jelenléte, a vasárnapi imaházba járás, imádság. Arra jutottam, hogy nem véletlen a nagy túljelentkezés, mert csak érzik a szülők, hogy a lélek jólléte az elsődleges. A többi felépíthető szinte bármikor, de a lelkünk a legnagyobb kincsünk. Tehát hatalmas hála van a szívemben, hogy itt kezdődhet majd Nelli iskolai pályafutása. Azt szeretném, ha élvezné a tanulást, ahogy a szülei is. :) És megtanulna együttműködni a társaival, pedagógusaival. Megmaradna benne a kíváncsiság és fejlődne a gondolkozása, miközben ő is személyesen és egyre jobban megismeri Krisztust. Ebben szeretnénk segíteni őt (is) a következő évtizedekben.

2019. február 20., szerda

Bálint-napi vacsora 2019.

Pénteken abban a megtiszteltetésben volt részünk, hogy Zsoltival házigazdái lehettünk a már hagyományosnak mondható Bálint - napi vacsorának a közösségünkben. Izgalmas kaland volt, hiszen nem vagyunk gyakorlottak ebben a szerepben, mégis jó volt megtapasztalni, hogy számunkra és mások számára is örömöt okozott az ünnepi este. 

Idén a házasság hete rendezvénysorozat témája: randevú egy életen át. Hű, van tapasztalatunk ebben! Mikor összeházasodtunk és mézes éveinket töltöttük - az első 5 gyerek nélküli évet így tartjuk számon - sosem értettük, hogy miért hangsúlyozza annyira a lelkipásztorunk, hogy randizzatok! Mindig ez volt a házi feladat a házas közösségi alkalmak után. Az egész életünket egy nagy randinak éltük meg akkor. Aztán megszületett az első gyerekünk és kapisgálni kezdtük, hogy miről beszélt Gyuri és Anikó, és miért kulcsfontosságú a randevúzás. Csak a másikra odafigyelve, teljes figyelmemet neki szentelve maradhat meg a bensőséges kapcsolat közöttünk. Ha tudja és érzi, hogy figyelek rá, ő a legjobb barátom. Nem a mozi + vacsora az igazi randi. Tökéletes helyszín lehet a nappali is, vagy az erdő egy nagy séta közben, csak tudjunk egymásra figyelve beszélgetni, megosztani magunkat egymással. Akkor kell igazán időt szakítani erre, mikor technikailag a legnehezebb kivitelezni azt, hogy pár órára kiszakadjunk a mókuskerékből, a (kis)gyerekes mindennapokból. 


A meghívott, vendég házaspár Révész Lajos és Szilvi voltak. Arról beszéltek, hogyan határozták el, hitből, hogy össze fognak házasodni. Hogyan vállalták a gyermekeiket, hogyan éltek Mongóliában, hogy kapcsolódnak egymáshoz a mindennapokban, hogyan szereti őket Isten személyre szóló szeretetével. Olyan jó volt hallgatni, hogy Isten valóság az életükben! Nem könnyű ez a kalandos élet, de Isten minden helyzetükben ott van! Azt hiszem, ez a lényeg. A mi házasságunkban is Ő a közös alap ez persze nem azt jelenti, hogy emberileg ne tudnánk elrontani... de törekszünk arra, hogy Isten legyen az első az életünkben, aztán a házastársunk és ezekkel a bástyákkal reményteljesen tekintünk a jövőbe. És randizunk, amikor csak tudunk. 

Egy ige különösen megérintett Szilviék történetéből:
"Mert az ÚR szemei áttekintik az egész földet, és ő megmutatja erejét azoknak, akik tiszta szívvel az övéi." 
II Krónikák 16:9  

2018. december 25., kedd

a jászol mellett

Az egész adventi időszakban terveztem, hogy ellátogatok az egyik helyi lovardába mintegy lelki gyakorlatként. Szerettem volna látni milyen a valóságban egy istálló, a szalma amire Mária fektette az újszülött kis Jézust. Aztán ahogy egyre több gyertya égett a koszorúnkon úgy jött el a karácsony, hogy nem jutottam el az istállóba. Kicsit sajnáltam ezt, mert az volt a vágyam, hogy a sok külcsín mellett amit ez az ünnep hordoz, szeretném az Ünnepeltet látni, előtte tisztelegni. 

Annyira fárasztó napunk volt tegnap! Pedig minden a terv szerint haladt, ami igencsak meglepő, mert általában nem így szokott lenni. Reggeli után Zsolti feltette az izzó sort a már előző éjjel óta álló fára és kezdődhetett a díszítés. Mi ezt a gyerekekkel együtt tesszük, szeretjük, hogy az ő kezük munkája is díszíti a fát. Most "kicsit" nehezebben volt ez kivitelezhető egy kis örökmozgó 15 hónapos mellett, aki mindig felfelé törekszik. De sikerült és csodaszép lett. Eztán megebédeltünk, következett a délutáni alvás, ami túl rövidre sikeredett..de aztán csak bekerültek a fa alá valók és megajándékoztuk egymást. Azért csináljuk így, - már délután - hogy jusson idő kipróbálni az új játékokat. Amíg Zsolti összerakta a kis konyhát és társait, a gyerekekkel megfőztük a halászlevet. Jól hangzik, csak tudni kell hozzá, hogy Bálintot két percenként az asztal tetejéről kell levadászni mostanában. Ezzel együtt elkészült minden és este, vacsora időben tudtunk leülni az asztalhoz. Vacsora után áhítatot tartottunk: Zsolti elolvasta a Bibliából a karácsonyi történetet és utána mindenki imádkozott a saját szavaival. Ennek is megvolt a maga dinamikája! De újra megélhettem, hogy ha megszólítom Istent, akkor Ő ott van és figyel, nem baj, hogy közben hányan másznak keresztül rajtam és mondanak áment mielőtt én mondanék. 


Csak azért írtam le a tegnapunkat ilyen részletesen, mert szerettem volna szemléltetni hogy elfáradtunk, aki a sorok között tud olvasni, talán észrevette ;) Mégis örülök ennek a tapasztalatnak nagyon, mert úgy érzem, hogy számomra ez volt most az istálló, a jászol. A terepgyakorlat, ami megmutatta hogy mennyire nem volt fennkölt és ünnepélyes az első karácsony. Ugyan a mi karácsonyunknak voltak ilyen meghitt percei és a gyerekek az egész napot nagyon élvezték, számomra mégis jelentőségteljes megtapasztalni az ünnep valódiságát. Hogy mennyi munka van egy finom vacsorában, a játékok összeszerelésében és sorolhatnám. Szinte minden tevékenységnek van egy kevésbé látványos, "nem szeretem" része, ami mégis hozzátartozik és anélkül nem lenne semmi. Ilyen kezdet volt Jézus születése is a maga valóságában. Milyen hatalmas és nagylelkű az én Istenem, Jézus Krisztus, hogy mindezt vállalta értem, értünk. Hálás vagyok, hogy annak ellenére hogy már 31. éve ünneplem a karácsonyt még mindig öröm számomra, mert az Ünnepelt mindig tartogat valami újdonságot, Ő a valódi lényege számomra a karácsonynak. Az, hogy visszaemlékezhetem arra az örömre amit egy kisgyermek születése jelent. És Jézus nem egy átlagos kisgyermek volt...