Mióta Nelli megszületett azóta hallgatom, hogy mennyire az apukájára hasonlít, boldognak kellett volna lennem emiatt, hiszen Zsoltit is, Nellit is szeretem, de mégsem tudtam őszintén örülni ezeknek a szavaknak, sőt, magamban fortyogtam, hogy "már hogy hasonlítana rá"! Míg tegnapelőtt a zuhany alatt rájöttem, hogy miért is esik rosszul, hogy a gyönyörű lánykám inkább az apukájára ütött.
1. A várandósság alatt eszembe sem jutott, hogy nem rám fog hasonlítani. Nem számoltam ezzel a lehetőséggel.
2. Hogy lehet, hogy egy olyan kis ember, aki bennem formálódott 9 hónapon át, az én szervezetem látta el minden szükségessel, én vigyáztam rá és ráadásul én is szültem meg, mégsem rám hasonlít jobban?! Ez teljes ellentmondás!
Aztán rájöttem, hogy Isten valószínűleg ezen keresztül is nyitogatja a szívem, hogy lássam teljesen tisztán, hogy Nelli nem egy kicsi én, hanem egy teljesen különálló személyiség, aki öröklött tőlünk ezt - azt, de alapvetően mégis egyedi, különleges alkotás, akinek saját útjai vannak! Azt hittem, hogy ez a lecke majd csak kb. 13 éves korában következik, de nem, már most meg kell tanulnunk, hogy a saját egyediségének szabadságában növekedhessen ez a kis emberke.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése