Ahogy Nelli megszületett, rengeteg kimondott - kimondatlan elvárással találtuk szembe magunkat. Így fektesd le, úgy fektesd le, hagyd sírni. De jó, hogy van tejed, de még mindig csak anyatejet kap? Még nem mászik, már itt az ideje, hogy valamit csináljon. Hogyhogy csak fél órákat alszik egyhuzamban nappal? És hogy fejlődik, mit mond már? Tudom, hogy ezek általában jóakaratú kérdések, de bennem ilyen érzést kelt: "Hagyjuk már ezt a gyereket a saját ütemében fejlődni! Ne nyomjuk agyon az elvárásainkkal!" Magamat is figyelmeztetnem kell erre néha, de még rosszabb, ha mást is kellene... Így vagyunk az alvással is.
Nem az Európában megszokott utat választottuk, amikor rájöttünk, hogy nem kell sétálgatnunk Nellivel éjnek - évadján és mindenféle trükköt bevetnünk, ha megengedjük neki, hogy a mi ágyunkban aludjon és kedvére szopizzon éjszaka is. Nem néztünk utána ennek tudatosan, előbb született meg nálunk a gyakorlat, aztán találtam hozzá irodalmat is, ami megnyugtatott, hogy nem vagyok rossz anya, ha engedem, hogy velünk aludjon a lány, hiszen természetes igénye a testközelség. Így nem is alussza át az éjszakát a szó klasszikus értelmében, mert félálomban sokszor tart igényt a szopizásra, egy - egy fejlődési ugrás előtt pedig gyakran ébred, és sokkal könnyebben alszik vissza, mintha a kiságyból kéne kivennem stb. Pedig a kiságy is a mi szobánkban van. Mostanában, ahogy érik az idegrendszere, egyre többet alszik egyedül (mellettem, de elfordulva tőlem az ágyban), nem tudom, hogy meddig igényli még ezt a szoros közelséget, de minket nem zavar, sőt, igyekszünk élvezni minden pillanatát, hiszen rohamos ütemben fejlődik ez a kis csöppség. Úgyhogy amíg mindhármunk ki tudja pihenni magát a családi ágyban, addig jó így!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése