Remek volt az idei ultrabalaton abból a szempontból is, hogy nem csak egy nagy buli volt némi szenvedéssel fűszerezve, hanem sokat tanultam is. Például a biciklis kísérésen, hiszen ez kézzelfogható gyakorlata volt annak, amiről múlt héten szombaton a női napon tanultunk. Ott tekertem Zsolti mellett, és lestem, hogy mikor, mire van szüksége ahhoz, hogy ki tudja hozni magából a maximumot. Pont erről beszélgettünk múlt szombaton!
Vasárnap a célban, mikor a METROs csapatunk már beért, megérkezett egy egyéni futó is. Ahogy láttam, beérkezésnél az első dolga minden versenyzőnek, hogy viszi a dugókáját leállítani a stoppert, hiszen a dugókában lévő chip méri az időket. Hát, ez az olasz fickó fittyet hányt erre a szokásra, beért a célba és szó szerint térdre borult, és hálát adott az Istennek, hogy megérkezett. És ez nem csak egy röpke pillanatig tartott, aztán sietett tovább, nem, hosszú percekig ott volt a célban, nagyon megható pillanat volt, főleg így visszagondolva.
Én is hálát adok, hiszen senkinek sem lett baja a csapatból, ami egyáltalán nem volt magától értetődő ebben a nagy melegben. Rengetegen kényszerültek feladni a versenyt, és sokan lettek rosszul. Nagyon örülök, hogy mi ép bőrrel megúsztuk!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése