A mai napomnak legeseménydúsabb órái utazás közben értek. Azért persze nem elhanyagolható az a két óra sem, amit megállás nélkül egyszerre két majdnem három éves lurkóval töltöttem a délelőtt során.
Szóval a hazaút. A Mexikói - úton felszállt a metróra egy látássérült férfi, akinek egy fiatal srác segített. Átadtam neki a helyem. A Deák tér felé közeledve a látássérült férfi újabb segítséget kért, egy középkorú utas elkísérte a piros metróig, aztán magára hagyta, hiszen ő nem egy irányba utazott "velünk". Megérkezett a metró, a ls. férfi, nem találta az ajtót, segítettem neki. Én lettem ez a háromnegyed órás út alatt a harmadik segítője. Kedves fazon volt, szereti az állatokat, a jó időt, a kertet, a magyar kutyákat és összecsukható fehér botot használ. Azt mondja, hogy azért mert ez nagyon praktikus, nem foglal sok helyet... Elkísértem a vonatáig. Több kérdés merült fel bennem:
- Vajon mindig ilyen szerencséje van a közlekedés közben? Hogy három jóindulatú emberrel találkozik?
- Úgy tanultuk, hogy a látássérült személyek megtanulják érzékelni a tömeg árnyékot. Érzik, tapintás nélkül, ha van előttük, vagy a közelükben valami. Ezt látó ember is megtanulhatja, egy volt évfolyamtársamról biztosan tudom, hogy brillírozik ebben. Ennek a férfinek mégsem ment...
- Hogy lehet ekkora bizalma, hogy a tájékozódási hiányosságai mellett mégis nekivág a hosszú útnak és egészen Csopakig meg sem áll. Hihetetlen, hogy a mai világban talál magának segítőket, és célt ér!
És ezzel itt is van a másik utazási élményem. Sóskúti busz: Felszáll 8 egyen pólóban lévő fiatal srác. Egyetemisták. Kettőjüknek jut hely, az egyik szerencsés, a másik nagy terhet cipel, egy kartonnyi sört, ami a röpke háromnegyed órás út alatt eltűnik a bendőjükben. Végighallgattam a beszélgetésüket, ami egyértelműen az esti bulira hangoló volt.Ha külön - külön találkoznék ezekkel a srácokkal, mindegyiket szimpatikusnak, felelős fiatalembernek gondolnám, de a témák amik felmerültek... Kinek van joga, hogy szóljon nekik? És felhívja a figyelmüket, hogy nem a WC-ben vannak, hanem egy buszon? Mennyit tudunk tűrni? Meddig tűrünk? Ha egy buszon nem megy, hogy menne nagyban?!
Összességében megmaradt a jókedvem ám! Még akkor is, amikor Zsolti nagy lelkesen megmutatta a "rövidítést", ami kb. 3 perccel rövidebb, mint a megszokott sétánk hazafelé és közben meg kell sérteni egy magán tulajdont, ami elég hosszú és meredek kaptató felfelé!! De három perc, az mégiscsak három perc! Lemértük, maradunk a jól beváltnál. A járt utat járatlanért...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése