időzítés

Az utóbbi napokban, ill. már egy ideje úgy érzem, hogy abszolút nem én irányítom a napjaim alakulását. Ezt kell csinálni, hirtelen kiderül, hogy még ezt is meg kell csinálni, az ráér egy kicsit, és csak rohan az idő..
A szerdai nap is ilyen volt. A reggeli tanítványom betegség miatt lemondta az óráját, így maradt egy kis időm behozni a lemaradásomat a dokumentációt illetően. Kiderült, hogy erre mégsem lesz időm, mert Zsoltinak segítenem kellett a kocsi autószerelőnél való leadásában. Ennek ellenére mégis hazaértem addigra, mire megérkezett a futár a rendelt meglepetéssel (fogalmam sem volt korábban, hogy hogy fogom átvenni a csomagot, mikor leszek itthon, hogy átvegyem). Mikor elment a futár, már indulhattam is dolgozni, de nagyon örültem, mert szinte mindenre volt idő végülis délelőtt. Aztán délután kerültem újabb időszűkébe, mikor az egyik tanítványom meghívott a betlehemes előadásukra. Azt hittem, hogy időben befejeztem az óráját ahhoz, hogy az osztállyal együtt mehessünk a tett színhelyére, de kiderült, hogy egy félreértés miatt ott hagytak minket. Rohanás, hogy odaérjünk, külön rohantunk, úgyhogy én csak imádkozni tudtam, hogy a gyereknek ne legyen semmi baja az öt perces úton, ne üsse el semmi, és érjen oda. Kevés információm volt, így nem igazán tudtam, hogy hova kell menni, de az utolsó pillanatban én is odataláltam, épp, mikor énekelni kezdtek. Az időzítés, mi?  

Ma pedig bízom benne, hogy ez a tendencia tovább folytatódik, mert még rengeteg dolgot kell vennem, amik megvásárlásának ma van a határideje. Holnap pedig irány Váralja, mondanom sem kell, hogy még be sem csomagoltunk...