Talán még nem írtam arról, hogy a hétvégén sikerült eltévednem a Balatonon. Amikor Pécselyről indultam visszafelé biciklivel megkértem Zsoltit, hogy vigye ő el a nehéz hátizsákot, ha már úgyis autóval megy vissza Tihanyba. Mivel nem volt zsebem, így minden a hátizsákban maradt, kezdve a telefonomtól a pénztárcámig. Nálam nem volt semmi, így vágtam neki, nagy magabiztosan a visszaútnak, elvégre csak az útra festett narancssárga nyilakat kellett követnem, amiket odafelé is figyeltem. Igen ám, de nem jegyeztem meg, hogy hol kell letérnem a nyilakról, hogy eljussak a Belső - tóig. Már Balatonfüreden jártam, amikor a gyanú, hogy rossz irányba haladok meggyőződéssé erősödött bennem. Megismerem Balatonfüredet, hiszen ott voltunk a nászutunkon, és tudtam, hogy azon a napon tuti, hogy nem voltam még ott, hiába vezetnek arra a narancssárga nyilak. Megláttam egy kedvesnek tűnő, egyedül üldögélő bácsit, őt kérdeztem meg, hogy mi is a helyzet, hol vagyok és szerinte merre kéne mennem. Türelmesen végighallgatta a kételyeimet és útba igazított. El is indultam az irányba amit megadott, követve a bicikli körút jelzéseit, de rájöttem, hogy nem lesz ez így jó, mert a körút jelzései nem visznek fel a Belső - tóig, Zsolti pedig ott vár rám. Mivel nem volt telefonom, nem tudtam szólni neki. Nem tudom, hogy régen a telefon nélküli világban hogy intézték az emberek ezeket a helyzeteket, de engem határozottan zavart, hogy a férjem jó ideje vár rám, és fogalma sincs, hogy hol késlekedek. Így visszagurultam a bácsihoz, és illedelmesen kértem tőle egy telefont. Láttam rajta, hogy nem érti, hogy mit problémázok, miért nem megyek az utamra, de azért készségesen kölcsönadta a mobilját, így gyorsan vázoltam Zsoltinak a helyzetet és megbeszéltük új találkozási helyünket. Száguldottam, hogy minél előbb odaérjek, hála Istennek, nem tévedtem el többet, és odataláltam a RÉVhez. Az eső is csak akkor kezdett esni, amikor már majdnem a célban voltam, pont elértük a hajót, így végül jól végződött a kaland.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése